A Tatár-szoros helyett a Borz-kőhöz kirándulás mottója akár egy mai, őszinte gyerekfelkiáltás is lehetne:
„Kisbakancsosnak indult, de időközben nagybakancsos lett belőle!”


„Kisbakancsosnak indult, de időközben nagybakancsos lett belőle!”
Az Izvorára vezető autóúton minden sofőr felmérhette autója téligumi-képességeit. Aki eddig nem próbálta kipörgetni az autó kerekét, annak ez most sikerült. A hóviszonyok, valamint a közel 20 autós konvojunk számára alkalmas parkoló hiánya miatt végül jobbnak láttuk másik célpontot választani(ezért elnézéseteket kérem, ilyen mennyiségű hóra nem számítottam, de tanultam az esetből! – Boti) — olyat, amely eredetileg egy hónap múlva lett volna esedékes (és közepes nehézségűnek volt tervezve).
Így a Borz-sziklákhoz kapaszkodtunk fel. Bár ez sem bizonyult könnyű menetnek a maga 570 méteres szintemelkedésével, a társaság ketté tudott válni, így néhányan hamarabb visszaértek az autókhoz. Jól is tették, mert a még alig ébredő, gyönyörű bükkös erdőt így is megcsodálhatták.
A teljes távot végigjárók azonban alaposan megszenvedtek a csúszós, sáros-havas emelkedőkkel és ereszkedőkkel tarkított úton.
Legkisebb túrázónk, a kétéves Lea „hercegnő”, anyukája hátán álmodta végig az utat, de a négyévesektől egészen a szeniorokig minden korosztály képviseltette magát.
Az ötórás túráról szerencsésen mindenki visszaérkezett az autókhoz. A kisbakancsosok joggal követelték a dupla pecsétet, amit Boti „bácsi”
tréfásan meg is ígért: a második pecsétet a túrát teljesítők a homlokukra kapják majd! 
Na, milyen helyre hoztak ma bennünket Valentin-napra! 
Lejegyezte: Márk-Nagy Ágota
Vezette: Kovács-Kurucz Szabi és Bartha Boti
Fotók: Ákos, Ati, Arni, Boti




















































