Hiszem, hogy egy tájegység megismerésének és bejárásának legjobb és leggyorsabb módja a kerékpáros utazás, hisz ez nem annyira fárasztó, ugyanakkor nem suhansz olyan gyorsan se, hogy ne tudnád megfigyelni az embereket, vidéket. Ezért is alakítjuk úgy az éves túratervünket, hogy 2 honismereti bringa túra valahogy beleférjen.
Idén a tavaszi túránk Székelyföldet vette célba, a mostani őszi pedig Hunyad megye egy szegletét.
A túra felhívására hamar összeverődött a 9 tagú csapatunk.
Szatmáról csütörtök délután indultunk kisautókkal, drótszamarainkat az autókkal szállítottuk. Vajdahunyadon töltöttük az első éjszakát, az autókat is itt hagytuk egy örzött parkolóban és innen indultunk a közel 180km-es kirándulásunkra, hogy áttekerjünk egy sokunk számára ismeretlen, de annál szebb vidéken.
Első napunk Vajdahunyadról egy emelkedővel indult a Csincsis tó irányába, azt elérve a Retyezát hegység csúcsait lőttük be irányzéknak, mivel Hátszeg(Hateg) városa volt a következő nagyobb állomás. Ezt elhagyva pedig tettünk egy kis kitérőt, hogy megtekintsük a 13. századi Densusi templomot, mely Kós Károly szerint “primitív bizánci stílusú román alkotás”. A templomot bejártuk és a szomszédságában található magyar temetőbe is betekintettünk, meghallgattuk Zsolt csapattársunk helytörténeti előadását a romos állapotban lévő kúriáról és már tekertünk tovább.
Innen már a Retyezát végig kísérte utunkat, hisz e napi célunkig végig a hegy lábánál tekertünk, szebbnél szebb látványban részesítve minket.
Sibisel településen rá kellett jönnünk, hogy éttermet már tuti nem találunk, hogy megebédeljünk, ezért a helyi kisüzletet rohantuk meg és foglaltuk el a személyzet asztalát is. Jól is tettük, hisz ennél jobban nem is eshetett az otthonról hozott szalonna és egyéb finomságok, na meg az üzletben vásárolt párizsi mustárral…megadtuk a módját. Az ebédet követően vissza pattantuk bringáinkra és irány a szállás, kezdtünk szépen benne lenni a délutánban, no meg néhol pár száz métert el is tévedtünk, néhol pedig meg kellett várnunk egymást , mert a juhász kutyák fenték a foguk a leszakadókra.
Végül sötétben, lámpáink fényénél, de megérkeztünk Borbátvízre(Râu Bărbat).
Az este hosszabbra sikerült, hisz a lefekvést kártyázással és beszélgetéssel odáztuk. Már csak azért is, mert meg kellett emésszük Arthur által készített finom vacsorát.
A reggelit Lajos biztosította, de jól is jött hisz tudtuk, hogy a mai napunk keményebb lesz és nem a km-ek száma lesz több, hanem a szintemelkedés és a terep bizonytalansága, nem volt világos, hogy ebből mennyi lesz az OFF-road.
Pontosabban én igyekeztem mondogatni, felkészíteni a csapatot, hogy itt van egy szakasz, ahol meg kell küzdjünk minden km-rért, de mint kiderült Lehelnek nem mondtam eleget. Volt olyan pillanat mikor féltem a szemébe nézni, mert tudtam mit olvasnék le belőle: “mi a fenét keresek én itt, hisz ide gyalog sem jönnék” és bizonyos részeken ez meg is állta volna a helyét.
Borbátvíztől indulva eleinte még élveztük az aszfalt nyújtotta luxust, de ahogy egyre jobban emelkedtünk fel a Retyezáttal szemközt lévő Kudzsiri-havasokba úgy láttuk bringáink alatti út színeváltozását, repedezett, köves, földút és végül ösvény formát öltött.
Amennyire nehéz volt annyira szép is, eleinte panorámás kilátásunk nyílt a Retyezátra, majd minél inkább bejutva a Cioclovina Természeti parkba szép legelők, víznyelők, barlangok mellett tekertünk el, vagyis khmmm toltuk … sok olyan helyet hagyva magunk mögött, ahol még látszott, hogy az ember itt a természettel összhangban él.
A nagy emelkedőket letudva újból aszfaltra leltünk ahonnan már egy gyors ereszkedés következett volna panorámás kilátással fűszerezve az e napi szállásunkig Kesztesdig.
Na de nálunk nem ilyen könnyű az élet, beiktattunk egy gyors ebédet a helyi régi iskola előtti pihenőnél a magunkkal hozott elemózsiákat dobva össze, ha pedig már ettünk és komfort érzetünk nőt miért ne szavazzuk meg, hogy látogassuk meg a Sarmizegetusa Regia Dák erődöt, csak “itt” van.
Igen, csak itt volt, egy vízmosáson leeresztjük a nem túl könnyű bringákat, az egész ereszkedő meredekségét egy fekete sípálya megirigyelheti, a völgybe érve szép műúton csak 15km-et feltekerünk 500m szintemelkedéssel, majd ugyanennyit vissza jövünk és már pihenhetünk is.
Mi hősök módjára meg is tettük, csak az nem járta meg egyikünk eszét sem, hogy lehet 17,30-kor mire felérünk az erődhöz ez zárva lesz. Senkit nem engednek be, úgyhogy az őrző-védő cég alkalmazottjaival egy gyors és eredménytelen alkut követően, kissé bosszúsan elkészítettük a csoportképet, melyet követően immár mosolyogva a magunk butaságán, visszaindultunk, élvezetes ereszkedéssel zárva ezt a szép, de annál kimerítőbb napot.
Jól esett szállásunkon a vacsorát követően puha ágyban kinyújtózni és kipihenni az e napi fáradalmakat.
Utolsó napunk is egy nagy, 30 tojásos kiadós rántottával kezdődött ezt követte egy kávézás a szállásunk közelében lévő egész jó kávézóban. Megtehettük ezt az időhúzást, mivel utolsó napunk úgy távban, mint szintben mérsékelt volt az eddigi túranapokhoz képest, Kesztesdet elhagyva volt egy emelkedő állta utunk, ahonnan még egyszer visszatekinthettünk a Kudzsiri-havasokra. Innen a táj lankásabb lett, kisseb-nagyobb településeket kereszteztünk és be is értünk Vajdahunyadra.
A város peremén a csodás “paloták” előtt elhaladva nem győztük kapkodni fejünk hisz láttunk mi már sokat, de ilyen cikornyás/giccses totál minden funkcionalitást nélkülöző építményeket nem sokat. Egyiken a csúcsdísz Mercedes jel, másikon homlokzatán Maradona tulajdonosa neve díszelgett és nem kicsiben, megint másikon az EURO-t kellett valami okból megjeleníteni és ezek tényleg olyan közel épültek egyik a másikhoz, hogy mindent megcsodáljunk nem mentünk elég lassan. (megjegyzem, lehet csak mi gondoljuk így és ez valakinek szép…legyen) Ez is immár a vidék része, valószínű nem rendelkeznek nagy történelmi múlttal, de nem is akartuk különösebben tanulmányozni őket. Autóinkat a Hunyadi vár közelében lévő parkolóban hagytuk, így ezekre felpakolva drótszamarainkat még kirándulásunk utolsó felvonásaként meglátogattuk a várat is és irány haza.
Úgy gondolom szép helyeket jártunk be, természeti látványosságok, épített örökségek is kerültek terítékre, már el is kezdtünk gondolkodni a következőn.
Ami a csapatot illeti, újból egy homogén társaság gyűlt össze, a tempót mindenki ugyanolyan jól tartotta, könnyen hoztuk meg a döntéseket (és vállaltuk is), nem voltak leszakadások (itt külön dicséret illeti csapatunk hölgy tagját), semmi összezörrenés, mikor fogat kellett szorítani “ez van” felkiáltással mindenki tette amit kellett (egyedül Lehelből bukott ki egy rövid szitok mondat mikor túránk végén Vajdahunyadra beérve letérítettem a csapatot egy kavicsos mellékútra a nagy forgalom elöl, Lehelt már csak az aszfalt hiánya megrémítette, megértettük hisz hős módjára végig még egy kemény megfázással is küzdött.)
Reggelente/esténként magunknak készítettük az ennivalót melyből mindenki kivette a részét, ki főzött, ki bevásárolt, ki mosogatott, ki a bringa láncokat olajozta stb.
Ezekkel a túratársakkal bármikor újból indulnék és fogunk is!
Tudom nem lett rövid ez a beszámoló… ezért is húztam ez idáig a megírását, mert sejtettem, hogy pár mondatban nem lehet belesűríteni egy ilyen túrán szerzett élményeket és minél tovább ülök előtte annál több dolog jut eszembe amit elfelejtettem és szép/vicces/érdekes volt, úgyhogy zárom is gyorsan azzal, hogy:
Újból egy jó társaság gyűlt össze, hogy egy szép vidéket megismerjen és ez többé-kevésbé sikerült is, jövőre ha Isten is megsegít folyatjuk!
Túravezető és beszámoló: Bartha Botond – Zsolt
Fotós: Mindnyájan