Már évek óta vágytam egy ilyen túrára, és amikor végre rátalált a feleségem a szatmári frissújságban egy ilyen hirdetésre szólt nekem és én azonnal kaptam az alkalmon. Másnap felhívtam a cikkben lévő telefonszámot és egy kedves úri ember, Károly vette fel a telefont. Aki készségesen segített abban, hogy miket vegyek figyelembe egy ilyen túrán. Mert tudni kell arról, hogy én amatör biciklis vagyok, aki csak a munkahelyéig és vissza biciklizik.
Az indulás napja előtti héten tele voltam félelemmel, aggodalommal, kissé bizonytalansággal is, hogy bírni fogom-e a hosszú és megterhelő utat, ami kb. 510 km volt.Az indulás előtti héten mentálisan és fizikailag is próbáltam magamat felkészíteni. Úgy kezdtem az indulást, hogy a vágyamon és a biciklimen kívül nem volt semmim. Egy ilyen túrához szükséges eszközöket innen-onnan kaptam.
2025.06.02. nagy izgatottsággal telve és némi aggodalommal pattantam nyeregbe másik társammal, Károllyal együtt, Szatmárnémetiben. A reggel még hűvös volt, de a nap gyorsan emelkedett és meleg, derűs idő ígérkezett – tökéletes kezdés volt, csak a szél próbált minket megállítani, persze sikertelenül. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, aggodalmamat Károly észre vette: ,,Ne aggódj ha kell Csíksomlyóig húzlak, de akkor is odaérsz !’’
De azért minden sejtemben ott volt a kalandvágy. A mindennapi ételt az utunkba eső üzletekből szereztük be, hogy ne kelljen sok terhet cipelni.
Színérváralján megálltunk pihenni, ahol csatlakozott hozzánk Norbi, aki mint sportember diktálta a tempót. Onnan Nagybányáig folytattuk utunkat, és már az elején lenyűgözött a táj nyugalma. Ahogy beértünk a városba, megálltunk egy fagyira a főtéren. Jóleső érzés volt megpihenni és csodálkozni magamon, hogy bírom.
Nagybánya után, a Gutinon át vettük az irányt Aknasugatag felé. Itt ismerkedtem meg az első heggyel. A felfele menet fárasztó volt, alig vártam a csúcsot, no de az is meglett, na innen irány lefelé. Hamar rá kellett döbbennem, hogy bizony elég veszélyes két kereken a sebesség. Az út itt már hullámzott rendesen egyik kanyar majdnem ki is maradt. De hála Istennek éppen idejében fékeztem. A vidék szépsége minden fáradságot megért. Már autóval megtettem ezt az utat nem egyszer, de ez egészen más volt az 1206 méteres szintkülömbség autóból fel sem tűnik. Aknasugatagon megszálltunk egy kedves panzióban, ahol megmártóztunk néhányan a híres sós vízben – igazi felüdülés volt, mintha új erő költözött volna belém. Itt verődött össze a teljes csapat, így már 5-en voltunk. Csatlakozott hozzánk Tamás és Éva.
A 2. nap: Másnap reggel egy újabb emelkedővel ismerkedhettem meg 770 m szintkülönbség, Borsa üdülőtelepig. Egy fantasztikus házaspár tandembiciklivel Tamás és Éva diktálták a tempót. Csodálatos érzés volt látni, ahogy a házaspár nagy összhangban ugyan azon cél érdekében tekeri a pedált. Itt újabb kihívás elé álltam (enyhe izomlázam volt), de a fenyőerdők illata, a csend és az elém táruló panoráma minden izzadságcseppet megért. A meredek emelkedők és kanyargó lejtők után igazi jutalom volt megérkezni a festői kis üdülőtelepre.
3. nap: Reggel 8 körül újra útra kelt a kis zarándok csoport. Ma a Prislopot hódítottuk meg, 930 m szintemelkedés a csúcsig, utána kisebb falvakon át vezetett az utunk, Pojorâta-ig, ami a következő állomásunk volt. Egy sebesen hömpölygő patak partján szálltunk meg. Itt már tényleg úgy éreztem, mintha egy régi mese díszleteibe csöppentem volna. Csipkézett hegyoldalak, fenyő erdő mindkét oldalon, kis kanyargó csorgók vezettek le a hegyoldalakról, mintha megállt volna az idő.
A 4. nap: Reggel 8 körül indultunk el és 13.00 óra körül értünk fel a hágó tetejére. Talán 20 km ,1270 szintemelkedés volt. Autó csak elvétve haladt el mellettünk az út meredeken emelkedett a csúcs felé. Valahogy nem éreztünk fáradtságot néha megálltunk beszélgettünk és folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon volt a legszebb a természet, mintha egy kis alpesi ösvényen haladtunk volna. Az út felétől a Beszterce folyó mentén haladtunk. Estére megérkeztünk Grozăvești-re, élelem nélkül. Itt fogadott a gazda és mondta, hogy semmi gond a faluban van egy bolt. Gyanús volt mikor társaimmal együtt a kocsma felé tartottunk, ahova belépve nem igazán látszott a bolt, de a látszat csalt. A vendéglátó kinyitotta a hűtő ajtaját és elénk tárult a bolt. Amiben volt egy (enyhén avas) vaj, 2 kolbász és némi felvágott. Felvásároltuk a boltot és ebből osztozkodtunk, hogy mindenkinek jusson. Úgy éreztem az ilyen helyzetek kovácsolták össze a kis csapatunkat. A kenyeret a szomszédok „dobták össze”. Szállásunk a Békás-i, óriási vízgyűjtő partján, egy domboldalon volt, ahonnan végignézhettük amint lemegy a nap a víztározó túl oldalán lévő Csalhó hegy mögé. Közben elfogyasztottuk zsákmányunkat.
5. nap: Pénteken is 8 órakor indultunk tovább a Gyímesek felé. Mai napra maradt egy 1310m-es szintkülönbség. Ahogy közeledtünk Gyímesfelsőlok felé egyre eltűnt az út, de ettől függetlenül mind inkább ámulatba ejtett a táj vadregényessége. Minden nap kicsit eláztunk, na de itt nagyon, és milyen jól esett, mindjárt nem volt melegünk. Ahogy mentünk a biciklivel és intettünk az úton közlekedőknek szívélyesen viszonozták a köszöntést. Jólesett a közvetlenség, a nyitottság, ami ebből a világból áradt. Az idős papbácsi, Berszán Lajos, sokszorosan díjazott iskolaalapító, fogadott be bennünket.
Végül, szombaton fáradtan, de boldogan megérkeztünk a csíksomlyói nyeregbe. A kegytemplom látványa, a zarándokok csendes mozdulatai és a körülölelő hegyek mind azt az érzést erősítették bennem, hogy ennek az útnak nemcsak fizikai, hanem lelki jelentősége is volt. Részt vettem a misén, mely egész más volt. Különlegesebb, értékesebbé tette az ide vezető utazást, majd leültem a dombon, és visszatekintettem az útra és csodálkoztam, hogy csak ennyi volt. Még ugyanennyit tudtam volna menni ilyen gyönyörű tájon, egy ilyen csapattal.
Egy kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar véget ért ez az utazás, mert ebben a csapatban lehetőségem volt megismerkedni fantasztikus emberekkel akik mellett úgy éreztem magam mintha otthon lennék. Biztonságban éreztem magam, jó érzés volt kicsit hozzájuk tartozni. Szerencsés vagyok mert kaptam 4 túra vezetőt. Ha mosolyogni kellett, mert nagyon elfáradtunk, Éva volt a túra vezető; ha szállásra volt szükség: Tamás és Károly volt a túravezető. Ha meg probléma adódott útközben, vagy a szálláson Norbi elintézte. Nem beszélve arról a sok történetről amivel elfeledtette az aznapi fáradalmakat. Én voltam a ,,csoport aki csak ott volt”. Az út során próbáltam képekben vissza adni e festői utazás szépségeit, de lehetetlen feladat. Ezt csak átélve értheti meg az ember.
Ez egy biciklitúrának indult Csíksomlyóra, de számomra sokkal több volt, mint egy zarándok út. Egy utazás volt térben és időben, mások világában és a saját gondolataimban .
Túrát vezette: Volfer Károly (hála neked!)
Beszámoló Kocsis László tollából
