Vasárnap reggel indult Szatmárról a kis csapat, heten (mint a gonoszok. Vagy mint a törpék.). Az első misszió egy kemény tetriszezés volt, amíg minden csomagot bepréseltünk a két kiskocsiba úgy, hogy a sofőrök lássanak is valami minimálisat a hátsó ablakon keresztül. Az, hogy mindezt esőben kellett megtennünk, még nem sejttette velünk, hogy ez csak egy kedves felkészítés az első néhány tátrai napra.
A második misszió a határon való várakozás átvészelése volt, ezt is sikeresen megoldottuk, a “röpke” másfél óra alatt elmajszoltunk néhány szendvicset és az autók mellett sétálva melegítettünk be a túrázásra.
Az utazás többi részéről nincsenek pontos információim, mivel Ágóval mi voltunk a hátsóülésen-utat-végigalvó osztag, de feltehetően minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt, amikor délután kipihenten kiszálltunk és meglátogattuk a sziklás dombra épített szepesi várat – nagyon szép, látványos, időutazás.
Innen már csak egy ugrás volt a Stara Lesna-i Rijo Camping, ahol tábort vertünk (tanulság nekem: kölcsön sátrat mindig felhúzni legalább egyszer akció előtt, így elkerülheted, hogy a fél társaság a te sátrad próbálja megfejteni és felállítani – amit ezúton is köszönök. Végülis már itt lehetőség nyílt a csapatszellem erősítésére). Este nem maradt más hátra, mint a kempinget felderíteni és megcsodálni: konyha, büfé, vizesblokk, tisztaság, melegvíz – az innen látszó, égre meredő havas csúcsokat ekkor még fel sem fedeztük, mert ködbe bújtak. Egy kiadós vacsora után még elsétáltunk a legközelebbi faluba, Tátralomnicba, kicsit körülnéztünk, aztán vissza a kempingbe és alvás, hogy kipihenten fussunk neki másnap a hegynek.
Hétfőn Táttalomnicról indultunk a felvonó alatti úton. Mikor elértük a Kőpataki tó melletti menedékházat, a köd eloszlott egy annyi időre, hogy megbámulhassuk a hóval borított Lomnici-csúcsot. Egy meleg tea mellett száradtunk egy kicsit és néztük a tó vizét fodrozó esőcseppeket, majd esőköpenyeinket előkapva felbaktattunk a 2031 méter magas Nagy-Morgás-hágóra, ahol kárpótlásul az ázásért egy gyönyörű szivárványt kaptunk ajándékba. Innen egy meredek oldalon indultunk le a völgybe, körülöttünk hegyi patakok zubogtak le a mélybe, ahol néhány kanyar után előbukkant a vízesésekkel körülvett Zöld-tó. Egy sziklás részen láncokba kapaszkodva kerülgettük a lábunk alatt csordogáló vizet és lélekben már készültünk a gőzgombócra, aminek már akkora reklámja volt, hogy a Zöld-tavi menedékházban majdnem mindannyian arra pályáztunk – de kár volt a gőzért. Még egy nedves visszaút, “vadvízi evezésről nem volt szó!”, mondta Tamás, amikor már egy jó ideje a patak nem csak mellettünk folyt, hanem az lábunk alatti ösvényen is. Kicsit átázva, kicsit átfázva, de 26 km és 1342 méter szintemelkedés után visszaértünk a táborba.
A második napunkat még jobban elmosta az eső és elfújta a szél. Ezúttal Háromforrástól indulva Kriván-csúcsot céloztuk meg. A helyzet elég kilátástalan volt, ugyanis a sűrű ködben az orrunkig is alig láttunk. Kitartóan másztunk, magunk mögött hagytuk az erdőt – így már távolabbra nem láttunk semmit. Málnászni és áfonyát szemelgetni viszont lehetett, az esőt is egész jól bírtuk, de amikor a csúcstól egy órányira, kb 2100 méter magasan a szél is rázendített, jobbnak láttuk visszafordulni. Sebaj, 12,5 km és 1114 m szint így is összejött, a meghódítatlan Kriván pedig egyesek bakancslistájáról lekerült, másokéra pont emiatt fel – legalább lesz amiért visszajönni. A táborban erdei gombás rántotta és forró tea mellett találgattuk, hogy vajon mikor lesz vége a nagyidőnek.
Két nap ázás-fázás után szerdán honismereti túra lett a program, mert a jobb időt csak csütörtöktől ígértek. Első megállónk Késmárk volt, várat és templomot látogattunk, sétáltunk a meglepően kihalt utcákon. A következő városban, Popradon már gyanús volt, hogy abszolút minden be van zárva, úgyhogy rákerestünk és kiderült, hogy nemzeti ünnep van. Így jártunk, Popradon se üzlet, se múzeum. Egy kávét azért megittunk a déli harangszó mellett, majd továbbmentünk Lőcsére, amely mindenkinél elnyerte a fődíjat. Hangulatos, macskaköves óváros, látványos, díszekkel, oltárokkal telített gótikus templommal. És egy tökéletes terasz a várfalon, ahol megebédeltünk. Itt még nem ért véget a látogatás, az ebédet le kellett valahogy gyalogolni, úgyhogy nekivágtunk a Mária-hegynek, egy órás séta fel a város melletti dombra, ahol a Mária-templom és egy csodás kilátás várt. Még a nap is hétágra sütött – végre.
A jó idővel együtt eljött ismét a túrázás ideje. Csütörtökön a Csorba-tónál kezdődött a séta, első látványosság a Fátyol-vízesés. Lélegzetelállítóan szép. És hatalmas. Ezt követte egy harc az elemekkel, majdnem 100 km/órás széllel szemben haladtunk a 2300 méter magas Lorenz-hágó irányába, ahol láncba kapaszkodva egy szűk járaton lehetett átmászni a szikla túloldalára. Szélcsend és gyönyörű kilátás: sziklás csúcsok által közrezárt tó. Leereszkedtünk a völgybe és a Wallenberg-tavak mellett ebédeltünk. Innen séta vissza a Csorba-tóhoz, köves terepen, törpefenyők közt, végül erdőn át. 1100 m szintemelkedés, 19,7 km. Zárásként vásárlás a számunkra már legendás Zajo boltban és egy hatalmas adag erdei gombával összeütött rántotta (a Havas család túra közbeni szerzeménye), közösen elfogyasztva. És végre, végre egy esőmentes nap!
Pénteken már egyenesen meleg volt, amikor szintén a Csorba-tó környékéről indultunk, csak nem pont ugyanonnan és teljesen más irányba. Ezúttal egy erdőben kanyargó aszfaltos úttal kezdődött, a Popradi-tavat itt csak a fák közt láttuk felsejleni. Az emelkedő aljától lehetett farönköt felvinni a Rysy menedékházhoz forró tea fejében, olyan hagyományos hordószerkezetre kötve, amivel a Magas-Tátra seprái cipelik terhüket. Mi nem vetemedtünk ilyesmire, de voltak útitársak, akik igen – akiket csodálattal vegyes tisztelettel néztem a meredek ösvényeken. A Békás-tavaknál volt egy rövid megállónk mielőtt nekivágtunk a menedékház előtti emelkedőnek. Itt nem időztünk sokat, kimásztunk a csúcs alatti hágóra, ahonnan ismét Tátrai kilátásban gyönyörködhettünk. Meredek, égnek meredő sziklás, hegyes csúcsok, völgyekben meghúzódó mélykék tavak, éles kövek, amíg a szem ellát. Összegyűlt a csapat a nyeregben és nekivágtunk a Rysy, avagy Tengerszem csúcsnak. Nem mondhatnám, hogy nem volt meredek, azt sem, hogy nem csúsztak az ösvényen a hófoltok. A láncos szakaszok teljesen megnyugtatóak voltak, de amikor lánc nélkül kellett kapaszkodni – én többnyire négykézláb – a meredek oldalon, közben szlalomozni a szembejövők és a hátulról előzők közt – hát azt sem mondhatnám, hogy az a normális szívritmusom, ami akkor volt. A csúcs magasan van, 2503 méteren, és szűk (mondanám, hogy tűhegynyi, de mégiscsak egy hegyről beszélünk…) és tele van emberekkel. Mondják, hogy szép onnan is a kilátás, én örültem, hogy valahogy felvakartam magam a tetejére és nem szédültem le, amíg a csoportkép elkészült. Lefele egy fokkal könnyebb volt, de azért kellet koncentrálni rendesen. Úton a hágóra új szatmári ismerősünk is lett, a menedékháznál pedig ezúttal hosszabb pihenőt tartottunk. Még káposztaleves is belefért a kávék mellé. A visszaúton lankadt a csoport irama, de végülis nem volt hova sietni. Csodáltuk a kilátást, szívtuk magunkba a magashegyi nyugalmat. A hegy lábához közeledve közelebb mentünk a Popradi-tóhoz, a partján sétálva értünk a Szimbolikus temetőhöz, ami tele van Szaploncára emlékeztető színes keresztekkel és a Magas-Tátrában életüket vesztettek emléktábláival. Rengeteg huszonéves. Emlékeztetnek rá, hogy a hegy nem játék. Már majdnem sötét van, mire a táborba visszaérünk, fáradtak is vagyunk, de egy dolog biztos: a tervezett szombati visszaindulást vasárnapra halasztjuk. Még szeretnénk egy kicsit magunkba gyűjteni a hegy napsütötte oldalából.
Szombaton két részre oszlik a csapat. Katalin és Éva vonatoznak, megmentenek egy parkolási büntetéstől, fogaskerekűznek és a Magisztrálán, azaz a “Tátrai főúton” sétálnak a Sziléziai-házhoz ebédelni. A csapat többi része Tátrafüredről vág neki a Sziléziai háznak, de gyalogosan. Két óra az út, rövid pihenő a ház mellett, majd a Felkai-tó partvonalát követve fel a Lengyel-nyeregbe. Már ide is láncokon kell kapaszkodni, úgyhogy egyet szusszanunk a 2429 méter magas Kis-Viszoka megmászása előtt. Kell is, mert a csúcsratörés megdolgoztatja a bátorságért felelős molekulákat. De itt legalább van hely mindenkinek a tetején – ha kilátás nem is nyílik csak egyik oldalra a leereszkedő köd miatt. Na de fő, hogy legalább egyik oldalra nyílik! Tengerszemek a mélyben. A lemászás ezúttal is könnyebbnek tűnik, a hágóból meg egyenesen gyerekjáték leereszkedni a valószínűtlenül kék tóhoz. Visszaérve a Sziléziai házhoz megisszuk a kiérdemelt kávét, majd tovább szakad a csapat: Ágó és Péter arra mennek vissza, amerre a reggel jöttünk, Gábor, Tamás és én egy valamivel hosszabb út mellett döntünk, így mi is megízlelünk egy kicsit a Magisztrálából, “mert arra hosszabb ugyan, de majd tartjuk a szintet, úgyhogy nem lesz megerőltető”. Ehhez képest első fél órában kizárólag emelkedünk, de megéri, mert nagyon vagány kilátásunk nyílik a völgyre és a Tátra lábánál fekvő falvakra és annyi vörös áfonyát eszünk, hogy egy egész medvecsalád megirigyelhetné. Estére összeverődik a táborban a csapat, ünnepi vacsorával zárjuk a hetet.
Vasárnap szedelőzködés és visszaút. Visszük (hozzuk) az emlékeket, a csodás tájakat, a felhős napokat és a felhőtlen kacagásokat. Az együttlét örömét és a hegy magasztosságát. És a mindezt átfonó hálát.
Teljesítményorientáltaknak adatösszesítés: 7 fő, 7 éjszaka, 5 túranap, 105 kilométer, 6397 méteres szintemelkedés.
A kis csapatban részt vettek: Szabó Katalin, Márk Nagy Ágota, Kófity Annamária, a Havas család: Éva, Tamás és Péter, illetve a szervező és túravezető: Barkász Gábor
A fotókat a túratársak fotóiból válogattuk össze.
A beszámolót pedig megirta: Kófity Ami
