November 28.-án délután aki Szatmáron a Penny parkolójában járt, annak egy furcsa kis társaságon akadhatot meg a szeme. 14 bakancsba öltözött ember, szokatlanul télies ruhában topogott a langyos esőben. A körülményekhez nem illő szerelésnek komoly oka volt, hiszen téli túrára készültünk, akkor is ha a pillanatnyi időjárás nem kecsegtetett túl sok jóval. Három kocsival indultunk neki a négy órás autózásnak Majszínig, a Radnai-havasok Nemzeti Park “kapujáig”.
A munkából elsietve, az utazástól összetörve, nehézkesen kászálódtunk ki a kocsikból, hogy Majszínból elinduljunk a szakadó esőben a Kutató-házhoz (Casa Laborator). Egy “csupán” 5,5 km hosszú mászás várt ránk az éjszaka közepén 670 m pozitív szintemelkedéssel, óriási csomagokkal a hátunkon. Bár sportos kis társaság verődött össze, a mászás mindenki fájdalom küszöbét feszegette, kinek az óriási súlyt, kinek egyéb sérülést, fájdalmakat kellet szó nélkül elviselnie. Elcsigázva, de örömmel siettünk ideiglenes otthonunkba, ahol kellemes meleg és finom falatok vártak már minket. Márk-Nagy János és Bódi Csaba ugyanis előresiettek, hogy tüzet rakjanak, hogy az elhagyatott ház falai minél hamarabb felmelegedjenek. Késő éjszakába nyúlt a beszélgetés a “konyhában”, pedig tudtuk hogy reggel korán kell kelnünk. Vár minket a Nagy-Köves (Pietrosz) csúcsa.
Reggel tűzgyújtás, vízhordás várt a fiúkra, mert meleg kávé és tea nélkül nehezen indul a nap. Ijedelmünkre a fenti forrás kiapadni látszott, kérdéses volt, hogy lesz-e elég ivóvizünk ahhoz, hogy a hétvégét fent töltsük. A kevés teát, utolsó csepp tiszta vizünket szétosztva indultunk neki a Nagy-Köves meghódításának. Két társunk Igli Brigitta és Erik vállalta, hogy a házban marad. Brigi szépen kitakarította a házat, amire valljuk be, hogy nagyon ráfért már, Erik a tüzet őrizte, fát vágott és kitakarította a forrást, így megoldódott az ivóvíz problémák is. Mi többiek eközben lendületes tempóban közelítettük a csúcsot. Hol ködben, hol a jégcsappá fagyot törpefenyők között bújócskázva értük el a hóhatárt és hamarosan a csúcsot is, legyűrve 1060 m pozitív szintemelkedést. Bár az idő nem volt velünk nagyon kegyes, nem élvezhettük a fantasztikus kilátást, de legalább a szél megkegyelmezett nekünk. A meteóállomás bunkernek kinéző volt autómata állomásában ezúttal nyugodtan uzsonnáztunk meg, miközben előjöttek a jobbnál jobb túraélmények is. Visszafelé ki-ki a maga tempója szerint sietett le. Visszaérve a Kutató-házba egy újabb falatozás és lustálkodás után, közös mindentbele főzésre adtuk a fejünket. Sajtos tortellini és sült szalonna volt a vacsoránk. Jól esett mindenkinek a finom falat, nem csak a friss levegő miatt, de keményen meg is dolgoztunk érte. A hosszú nap lezárásaként Activity-t játszottunk, összehúzódva egy szobába. A jókedv hangjai messzire elhalasztottak a hideg éjszakában.
A szombat reggeli ébredés rég várt látvánnyal kedveskedett nekünk, az éj leple alatt ugyanis lehavazott. Bár eleinte nagyon olvadt a hó, napközben beköszöntött az igazi télies hideg, így havas tájban volt a túra további részében szerencsénk. Szombatra, a rossz időt jósoló előrejelzések alapján, egy rövidebb túra volt betervezve, a Rebra csúcs irányába, az első tisztásig. Mivel egy nagy, közös bográcsozás is tervbe volt véve ezért négyen maradtunk a háznál főzni. Bódi Csabi volt a nagy kukta, Szabó Peti, Bartha Arni pedig segítettek zöldséget pucolni, fát vágni és vizet hordani. Rám a tegnapi mosatlan eltüntetése és újabb takarítás várt. A rövidke túráról visszatérő társainkat meleg szobákkal, finom teával és rotyogó bográccsal vártuk. Még néhányan visszamentek a közelben lévő kilátóhoz, hiszen időközben felszállt a köd is és megcsodálhatták a páratlan panorámát. Délután a csikós spór vált a közösségi élet központjává, amelyet a fiúk kivittek a filagória alá. A spór mellett topogva beszélgettünk, viccelődtünk és mindenki legalább egyszer megkavarta, megkóstolta a borácsot, hogy minél finomabb legyen az étel. Az ételre nem is lehetett panasz, estére már az edény fenekére nézhettünk. Az éjszkát játékos sztorizgatással ütöttük el, mely hol mély beszélgetésbe, hol sírógörcsös nevetésbe csapott át.
Vasárnap a vártnál hamarabb ébredt fel a társaság. Már rutinosan osztottuk fel egymás között a feladatokat. Egy gyors reggeli után, nagy pakolás várt mindenkire. Örömmel tapasztaltuk, hogy a zsákok legalább lefelé nem lesznek olyan súlyosak, hisz az étel már nem húzza a vállunkat. Kihordtuk az udvarra a hátizsákokat, összetakarítottuk a szobákat és bezártuk szállásunkat. A szikrázó hóban készítettünk egy utolsó csoportképet, fájó szívvel gondolva arra, hogy milyen jó lenne még néhány napot itt maradni. De indulni kellett, várt minket az otthon, s kit-kit a családja. Lerobogtunk a hegyről, kiolvasztottuk a befagyott autókat és gyors búcsúzás után elindultunk haza. Útközben azért még belefért egy közös ebéd is, de gondolatban már mindenki otthon volt.
Az idei társaság vegyesnek számított. Voltak közöttünk újoncok, visszatérő régi túratársak, tapasztalt rókák és ifjú titánok. Meg kell hogy dicsérjek minden túratársat, hiszen probléma nélkül, lendületesen, nagyszerű túratempóban haladtunk egész hétvégén. Nem kellett senkit sem unszolni, sem a haladásban, sem a ház körüli munkák elvégzésében. Hamar összecsiszolódott a társaság, mint egy igazi nagy család úgy működtünk. Megmosolyogtató élményként maradt meg bennem, hogy a semmi közepén egy elhagyatott házikóban a félhomályban ülve mennyire elégedetten dőlt mindenki hátra a kényelmetlen ágyon. Mert az igazán fontos dolgok nem itt kezdődnek.
Köszönjük Bartha Botondnak (Zsoltinak) a túravezetést és szervezést. Évek óta neki köszönhetjük ezt a nagyszerű téli élményt. Köszönet Barkász Gábornak, Vajda Bécinek és Bartha Botond-nak a remek fotókért, hogy megörökítették azt a szépséget, amit a szemünknek is nehéz volt felfogni. Köszönet az időnek, hogy kitartott velünk. Kaptunk hideget és meleget, így néhány nap alatt megcsodálhattuk a természet és tél megannyi arcát. Végül, de nem utolsó sorban köszönet minden túratársnak. Nagyon jó volt veletek együtt lenni. Remélem jövőre ugyanitt, ugyanekkor!
Lózer Beáta
