Így visszaemlékezve két érzés tölt el, ha erre a túrára gondolok: a büszkeség és hála. Büszke vagyok a gyermekeimre, akik felnőtteket meghazudtoló kitartással járták végig a gerinceket, hogy életük eddigi legmagasabb csúcsaira juthassanak, és hálás vagyok a csapatnak, hogy közéjük tartozhatok és egymást erősítve újabb és újabb helyeket hódíthatunk meg.
Nyolcan indultunk útnak június harmadikán immáron harmadik alkalommal megszervezett Rododendron-túránkra.
Eredeti terv szerint: parkolás a prislopi kolostor mellett, sátorozás a Gargaló nyereg melletti források egyikénél. Az idő és az érkezés függvényében egy kisebb mászkálás a Lóhavasra, másnap Puzdra, harmadik nap pedig Gargaló, és Ember (csúcs).
Napsütés kísért végig minket Borsáig és csak ámultunk, hogy itt még szinte tavasz van: a felénk integető csúcsok havasok voltak, az orgona teljében virított. Borsától az út a prislopi kolostorig rettenetes volt, egyrészet a javítások miatt, másrészt pedig a bennünk lüktető türelmetlenség miatt, hiszen mindenannyian ki voltunk már éhezve a kalandra.
11 óra körül indultunk a Gargaló-nyereg felé. Nem sok bakancsos túrázóval találkoztunk az úton. A vízeséstől felvezető ösvény után lett népesebb a terep. Ekkor jött a következő meglepetés: még nyitottak a krókuszok, és az encián is.
Első és gyakorlatilag utolsó pihenőnk a Stiol tó fölött volt, ahol uzsonnáztunk, és új erőt merítettünk az előttünk álló úthoz. A teljes utat a táborhelyig nagyjából 4 óra alatt tettük meg. A Gargaló-nyereg alatti forrásnál találtunk megfelelő sátorhelyet. Nagyon hamar sikerült berendezkednünk, ebédelnünk, és pihennünk, ezért úgy döntöttünk, hogy még sétálunk egy rövidet. Pakoltunk és indultunk a Galac-csúcs felé. A Lóhavas alatt a bátrabbak (Laci és Ervin) kihasználták a júniusi tavaszt és meghemperegtek a hóban, ezután a gyerekek is felbátorodtak egy kis hócsatára.
A Galacon napos, de igen szeles idő köszöntött, de ez nem kisebbítette azt a magasztos érzést, hogy Peti és Nóra elérték életük első 2000 méter fölötti csúcsát. Visszatérve a sátrakhoz rövid tanácskozás után Gábor úgy döntött, hogy a másnapi útvonalat módosítja, mert a Gargaló és Ember-csúcs ilyen profi csapatnak túl kevés és a végállomás az Ünőkő.
Második nap, vasárnap szintén mosolygó napsugarak ébresztettek. Hamar összeszedtük magunkat és indultunk a „nagy túrára”. A Gargaló meredek oldalán felkaptatva viszonylag hamar felértünk a csúcsra. Innen már könnyű volt az út, bár a szél elég erős volt. A Ember-tetőig mind a nyolcan együtt mentünk, de ott úgy döntöttünk, hogy néhányan visszamegyünk a táborhelyre. Négyen, Gábor, Adi, Laci és Peti indultak tovább. Az volt a terv, hogy egy óráig mennek, aztán visszafordulnak, ha nem sikerül elérni az Ünőkőt. Ez sajnos így is történt, ők körülbelül 5 órakor értek vissza. Mi, akik hamarabb visszafordultunk, Ervin, Tünde, Nóra és jómagam, pár száz métert még mentünk tovább az első sziklapárkányig, s innen visszafordulva a jövet kihagyott kisebb csúcsokat megmászva lassan visszabanduloltunk a nyeregbe. Rövid pihenő után, mi csajok, újabb sétára indultunk. A sátorhely fölötti sziklás oldalra másztunk ki, ahol végre virágzó rododendron bokrokat találtunk, így teljesedett ki túránk. Ezt a helyet leszámítva, ami a Gargaló-nyereg déli oldalára esett, nem igazán nyilt még a havasszépe. Igazi virágoskert volt ez az eldugott, védett kis zug: krókusz, primula, encián, szellőrózsa és rododendron nyitott itt egymás mellett.
Harmadik nap, hétfő. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”- jutott eszembe. Éjjel 3 óra körül esni kezdett. Nem volt túl bíztató a helyzet, de mire reggel 6 után ébredezni kezdtünk velünk keltek a nap sugarai is. Lassan-lassan felszárították az éjszaka könnyeit, de a nyugatról érkező viharfelhőt nem tudták legyőzni. Egy picike felhő megakadt egy ormon, és ezzel a hihetetlen látvánnyal búcsúzott tölünk a HEGY, amely mellett mindig rádöbbenek, hogy milyen esendőek és aprók vagyunk az ő hatalmassága mellett, de kitartással, akarattal nincs az a csúcs, amit ne lehetne meghódítani. Legyőzni nem lehet, hiszen örök és szinte elpusztíthatatlan, de részévé lehet válni, tisztelni és vigyázni kell.
Két óra alatt értünk le az autókhoz. Amikor elindultunk Borsa felé úgy tűnt, hogy a tervünk, miszerint még felmegyünk a Lovak vízeséséhez nem valósul meg a zuhogó eső miatt, DE mire durván egy óra alatt ledöcögtünk a kolostortól a városig a nap újra ragyogott és szinte felhők sem voltak az égen. Így ezt isteni jelnek vettük, és útnak indultunk. A vízesésnél gyakorlatilag tömeg volt, de ez nem meglepő, hiszen gyönyörű hely.
Visszaérve az autókhoz, utolsó állomásunkhoz, a visói Gabriela vendéglőbe indultunk, ahol megjutalmaztuk magunkat a tradicionális túrós-terpertős puliszkával és egyéb finomságokkal. Hosszasan, ráérősen beszélgettünk az elmúlt napokról, a jövendő terveiről, melyben újabb közös pillanatok reménye csillant fel.
Köszönjük Gábornak a túravezetést és a Jóistennek a szép időt és azt, hogy együtt lehettünk, újra…
Klára további képei a kirándulásról:
https://plus.google.com/u/0/
Zilahi – Kató Klára
