Már az első napon világossá vált számomra, hogy itt többről van szó, mint egy magashegyi túra élmény. Jelentős szerepe lesz itt egymás elfogadásának, az összeszokásnak, bizalomnak és türelemnek. Két nap autóút után megérkeztünk a „base camp”-be. Gyönyörű kilátás volt itt a hegyekre, maga a település, Alagna Valsesia is nagyon kedves, romantikus kis olasz hegyi falucska. Reggel a felvonóval felmentünk 3200 méterre, ahonnan elindultunk az első akklimatizációs túránkra. Minden kellemetlenséget megelőzve már első nap gyógyszert vettünk be a magashegyi rosszullét tüneteinek enyhítésére. Talán ezért, vagy mert egyszerűen mindenki remekül akklimatizálódott, mindegyikünk jól bírta a magasságot. Az olvadó gleccserek látványa azonban nagyon megdöbbentő volt. Egy hatalmas „kőasztalon” fogyasztottuk el az ebédet, miután az oxigénhiány miatt többen el is aludtak egy kicsit. Visszatérve a szállásra csapatépítő borozáson és konzervevésen vettünk részt.
Másnap is kihívásokkal teli napnak néztünk elébe, hiszen kipróbáltuk a 3000 méter fölötti via ferratát. A csapat bátrabb része végigment a nehezebb, piros jelzésű pályán. A bátortalanabbak a zöld jelzésen mentek végig, majd miután az utak találkoztak, együtt folytattuk a kék pályán, egészen a Cimalegna csúcsig. Onnan felsétáltunk a felvonóig és leereszkedtünk, hogy tovább erősítsük a csapatszellemet. Egy helyi étteremben pizzavacsora és némi ital elfogyasztása után nyugovóra tértünk.
Harmadik, egyben utolsó alaptábori napunkon nem felvonóztunk, azonban ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy könnyebb, pihentetőbb dolgunk lett volna. Több részre oszlott a csapat. Volt, aki visszament via ferratázni volt, aki 1000 szintet mászott egy csodálatos alpesi tájon, a fiatalabbak pedig patakban fürödtek, kártyáztak és készültek a másnapi felköltözésre a Gnifetti menedékházba.
Este átnéztük a felszerelést, felidéztük a különböző csomók készítésének módját. Reggel hosszas pakolás, parkolás és felvonózás után végre elindultunk a menedékház felé. Számomra mindegyik túra közül talán ez volt a legnagyobb kihívás. Egy nehéz táskával a hátunkon sem szintben, sem kilométerben nem másztunk sokat, de a különböző sziklás részeken biztosítás nélkül végigmenni, majd az utolsó 100 méteren először felhúzni a hágóvasat, ijesztő volt.
Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy az egész ottlétünk egyik legextrémebb része maga a házba való bejutás lesz. Sajnos az olvadó gleccserek romló állapota miatt, a 3647 m-en fekvő Gnifetti menedékház már nem megközelíthető a jégről, csak egy létrán keresztül, amihez improvizált deszkapallók vezetnek. A via ferrata pálya kék része sokkal könnyebb volt, mint amilyennek elsőre a menedékházhoz vezető létra tűnt. Végül viszontagságos útjaink után végre megérkeztünk a Gnifetti menedékházba. Megmondom őszintén bennem felmerült egy halvány rettegés. Ha ilyen nehézségi fokozat volt bejutni a házba, milyen lehet megmászni a csúcsot? Ezzel a kérdéssel a fejemben aludtam el délután 5 órakor, hiszen másnap reggel 3 órakor már kelnünk és indulnunk kellett a Piramide Vincent csúcsa felé.
Számomra életem első magashegyi túrája, vagyis a Piramide Vincent csúcs megmászása több, mint félelmetes volt. Sajnos nem sikerült időben elindulni a menedékháztól, végül negyed 5-kor indultunk útnak. A kezdeti izgalmakat a túrázók fejlámpáinak fényében való gyönyörködés fűszerezte. A hajnali hegyi sötétségben egybe folyt az ég a földdel. A túrázók fejlámpáinak fényei és a csillagok, az ég és a föld összefolyt egy pillanatra. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is egy ilyen pici fény vagyok most, ahogy küzdöm magamat felfelé a jégen. És minden pici fénypont annyira fél, mint ahogyan én most. Megnyugtatott ez a valahová tartozás.
Miután felkelt a nap és tisztán látszottak a gleccserrepedések a lábaink alatt, rajtam úrrá lett a pánik. És itt kihangsúlyoznám és megköszönném a kötélparti-társaimnak a biztatást, a hitet és a bátorítást. Nélkülük sosem léptem volna át ezeken a repedéseken. Az első nagyobb repedés fölötti ugrás után bevallom katonásan, ki is csordult a könnyem, de nem volt idő érzelgősködni, hamar felértünk a Piramide Vincent 4215 m-es csúcsára. Itt akkora szél volt, hogy alig tudtunk készíteni 1-2 fotót, azonnal indultunk is lefelé és közösen megegyeztünk abban, hogy megmásszuk a Balmenhorn nevű, 4167m-es csúcsot is. A sziklán egy improvizált via ferrata pályán kellett felmászni, ami szintén nagyon megijesztett. Itt is rengeteget segített a társaim biztatása, végül felértünk mindannyian a csúcsra. Mi lányok, egymás között megbeszéltük, hogy ha ezen a sziklán felmásztunk, mi már semmitől nem félünk. Ez így is történt. Azt hiszem konkrétan és szimbolikusan is otthagytam rengeteg félelmet azon a csúcson. Visszaérve a menedékházba már nem féltem felmászni a létrán, le se húztam a hágóvasat. Kellet ez a bemelegítő nap a nagy csúcsmászás előtt.
Másnap éjjel 2-kor ébredtünk és egy gyors reggeli után elindultunk a „Csúcs” felé. Négy társunk úgy döntött, hogy nem csatlakozik. Egy másik társunk kb. 2 órával indulás után rosszul érezte magát, ezért ő és egy kisérő visszafordultak. Hatan maradtunk hát és vágtunk neki a csúcsnak. Gyönyörű időnk volt. A napfelkelte, a hegyek, a csúcsok tisztán látszottak. Minél fennebb értünk, annál jobban éreztük a magashegyi tüneteket magunkon. Kézzsibbadás, szájzsibbadás, gyomorpanaszok. Egy dolgot megtanultam. A hegyen nincs férfi és nő, nincs tabu a vécézést és evést illetően. Mivel veszélyes lenne lecsatolni magunkat a kötélről és elbújni egy nemlétező bokorba, ezért konkrétan mindenki ott végzi el a dolgát, ahol éri. Bemutatta nekünk ezt egy vélhetően svájci hegymászó, aki rákpozicióban, a panorámába teljesen illeszkedve, minden szégyenérzettől mentesen végezte el a dolgát konkrétan az út mellett. Rövid megdöbbenés után folytattuk az utunkat a csúcsra. Az utolsó 80 méter nagyon meredek és nehéz volt, de mindent kárpótolt a csúcson ránk váró kilátás. Velünk szemben a Matterhorn, mi Svájc és Olaszország határán, a felhők fölött. Nagyon megható volt elérni a Margherita menedékházat, amely Európa legmagasabban fekvő lakóépülete és 4554 méteren található a Gnifetti (Signalkuppe) nevű csúcson. Egy forró ital elfogyasztása után újabb csúcsot másztunk, ami a 4432 m-es Parrotspitze volt. Lentről nagyon banálisnak nézett ki, de túravezetőnk, János még nem volt azon a csúcson, ezért eldöntöttük, hogy örömet szerzünk neki és felmegyünk vele oda. Remek választás. Igazán technikás csúcs volt. Sziklamászást, egy vékony hópárkányon való egyensúlyozást és egy hatalmas élményt magába foglaló mászás.
Másnap reggel kalandosan ugyan, de végül leértünk az autókig. Nehézségeinket a szlovén tengerparton pihentük ki. Meleg tenger, parti koncert és tengergyümölcsei vacsora után úgy döntöttünk, hogy a szabad ég alatt alszunk. Másnap reggel egy gyors csobbanás után pedig elindultunk Szatmár felé.
Lejegyezte: Keresztes Ágnes
Fotók: Angel István Pimpa, Keresztes Ágnes, Lózer Bea, Márk-Nagy János, Szodoray-Parádi Farkas, Szoták Gergő
