A vízumkötelezettség megszűnésével és az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal egyesületünknek új lehetőségei nyíltak a magashegyi túrázás területen. A már jól ismert, és zömében bejárt, hazai magashegységek után, és az itt szerzett tapasztalatokra építve az Alpok 4 000 m feletti jeges gerincein kerestünk új kihívásokat és közösen átélhető élményeket.
2006 júniusában, kellő önbizalommal bírva, mint a szatmári EKE tagjai, Szabó Katalin, Márk Nagy János, Kiss Attila és Fülöp Szabolcs már elsőre az Alpok legmagasabb csúcsát a 4 810 m magas Mont Blanc-ot vettük célba. Mászótársnak szegődött hozzánk a marosvásárhelyi osztály három tagja is Dósa László, Kolozsvári Tibor és fia Kolozsvári Ádám is. A fárasztó autóút végén Chamonix-ban az alpesi mászás fővárosában egyesült a két csapat. Saint Gervais-i kempingben vertük fel sátrainkat majd tettünk egy gyors bemelegítő túrát a Chamonix völgy Mont Blanc-al átelleni oldalán a 2 525 méteres Brevent csúcson. Másnap korán reggel elindultunk a célunk felé, sajnos az első állomásra felszállító kisvasút műszaki hiba miatt nem járt, így a gerinc túloldalán lévő felvonóval spórolva némi energiát, a sínek nyomvonalán gyalog tettük meg az út első szakaszát. Elhagyva a Bellevue, állomást, sátrakkal és egy heti élelemmel megpakolt zsákokat cipelve, összesen 1 400 m szintkülönbséggel fáradtan érkeztünk meg első magaslati szállásunkra a 3 167 m magasan épült Teté Rousse menedékházhoz. A csapat zömének ekkor már megdőlt a saját magassági rekordja, ez a sikerélmény adott még némi energiát ahhoz, hogy sátrainkat viharos szélben beássuk a hóba. Kalandos éjszaka után, másnap a túra technikásabb szakasza következett a Grand Culoir kimászása, ami egy közel vertikális sziklafal, amin keresztül lehet elérni a csúcstámadás bázisául szolgáló menedékházat. Szerencsére a felvezető út biztonságosan ki van építve így a kritikusabb pontokon acélkábelekben biztosíthattuk magunkat, de az olvadás és a többi mászó által elindított kőomlások így is izgalmassá tettek ezt a szakaszt. Tekintettel a romló időre itt már nem sátoroztunk, hanem beköltöztünk a 3 816 m lévő Goutér menedékházba. Az első éjszaka ágyban aludva kellemesen telt, eltekintve, hogy Jánoson kezdtek megjelenni az alacsony légnyomás okozta első tünetek. Másnapra akklimatizációs és útvonal felderítő túrát terveztünk, de a viharos szél és a köd hatására elcsigázottan botorkáltunk vissza a 4 000 m-es szintvonaltól. A rossz idő miatt a házban igen sok hegymászó gyűlt már össze és mindenki a másnapi időjárás előrejelzést elemezte, ami nem volt túl bíztató, de mi úgy határoztunk, hogy azért megpróbáljuk. Másnap hajnali 3-kor indultunk rossz időjárási viszonyok között, elértük a 4 303 m magas Dom Goutér pontot, majd nekivágtunk a csúcsra vezető gerincnek. A szél egyre erősödött és sok mászó visszafordult, balesetek is voltak, többek közt a mi csapatunkban is, a vásárhelyi mászó hármas kicsúszott egy jeges falon, de végül sikerült jégcsákányaikkal lefékezniük magukat és csak kisseb sérüléseket szenvedtek. Ekkor már mindenki kimerült volt, ezért behúzódtunk a 4 340 m-en lévő Vallot menedékkunyhóba ahol egyértelműen a visszafordulás mellet döntöttünk. Kissé csalódottan értünk vissza a Gautér házba ahol már tömeg volt, és éjszakára már csak az étkezőasztalon és alatta kaptunk helyet hálózsákjainknak. János rosszul érezte magát, Attilának személyes probléma jött közbe ezért ők úgy határoztak, hogy másnap reggel lemennek a hegyről, a vásárhelyiek sérültek voltak és nem volt biztos, hogy másnap újra meg tudják próbálni a csúcsmászást. Katalinnal mi jól voltunk, ezért eldöntöttük, hogy ha az időjárás engedi, mi ketten a már leereszkedésre szánt napon, még egy kísérletet teszünk a csúcs elérésére. Egy fárasztó éjszaka után hajnalban csillagos ég és mérsékelt szél fogadott minket, így bizakodva vágtunk neki a szakadékokkal barázdált gleccsernek. Fejlámpáinkkal két kicsi fényes pont voltunk a többi csoport lassan mozgó fényfüzérében. Mikor elhagytuk a Vallot mendéket és a napfény első vörös sugaraiban tisztán látszott a gerinc és a csúcs már tudtuk, hogy ma különleges ajándékot kapunk a Fehér Hegytől. Nem is kellet csalódnunk, a havon szikrázó napsütésben és ragyogó mélykék ég alatt értük el a 4 810 méteres magasságot. Ott voltunk Európa tetején, írekkel, japánokkal, olaszokkal együtt csodáltuk a körülöttünk kristálytisztán látszó nevezetes csúcsait az Alpoknak. Leereszkedés közben találkoztunk a vásárhelyi csapattal, akik látva a jó időt, erőt gyűjtöttek, és bevállalva a késői indulással járó kockázatokat (délutáni vihar, olvadás miatti lavina), nekivágtak a csúcsnak. Szerencsésen elértük a szálláshelyünket és úgy döntöttünk, hogy mivel időben voltunk, még aznap leereszkedünk teljesen a hegyről. Ez a tervünk is sikeresen megvalósult, és bár a fáradtságtól összeakadó lábakkal, de éjfélre elértük a kempingben hagyott autóinkat és megünnepelhettük a ránk váró János születésnapját. Aznap 22 órát gyalogoltunk egyhuzamban, 1 100 méter szintkülönbséget másztunk felfelé és 3900 métert lefelé, hogy a – 20 Celsius fokos csúcsról leérjünk a Saint Gervais-i nyárba. A másnapot pihenéssel, városnézéssel, siklórepüléssel töltöttük, és közben megtudtuk, hogy a vásárhelyi csapat is épségben megjárta csúcsot.
Pár kép a Mont Blanc-ról:
